Kapocsi Annamária - Álomtalanok

Léggömböt dob a távolság,
lélekteát főz az idő belőlem,
belőled, nem marad semmi,
csak ez az örökké kis menni.

Buszra teszem magam,
érzelmi netovább-ok púpjain
csontot kacag a bábfilmfigura,
otthon maradt az érzelem.

Fel nem foghatja senki már,
hogy semmi nem tartja homlokom,
mögöttem is van a Csókolom.

Mint elhagyott utcákban a köszönés,
kopogássiető örvendés,
int a kéz, a fej halad.
Lefelé forduló biccentés alatt.

Most? Tarkón nyom az éj,
nehézsúlyú az álmodás,
le is győz - hagyom. Hagynám!
Ha volna, nem csalás.

Elkelne némi álmodás.

2014. szeptember 19.

(a rajz szénnel készült, a3-as méretben)