Jagos István Róbert - Dézsa

Dézsában fuldoklom. Tarkómra láthatatlan sebet vájtak a csapból koppanó cseppek. Lassan telnek a pillanatok. Zsibbadásnak indult karjaim ölnének, ölelnének, tartanának. Ott ahol vagyok. Épp ott, épp most. Szétharapott ajkaimból a vér, pirosra oldja a langyos víztemetőt; ezt az egyszemélyes Feltámadást. Most valamit tenni kéne. Megvan! Mozizni kell. Lepergetni eddigi életem. Mint száraz borsót a cérnáról. Hol kezdjem? Megvan – burokban. Épp részeg vagyok. Anyámmal együtt táncolunk, lebegünk. Micsoda kéj. Állj! Tekerd vissza és pause. Basszus arctalan vagyok! Már akkor is? Pedig hittem, az álarcok csak később mosódtak el. Tévedtem. Szóval már akkor is… Akkor nincs miért néznem tovább. Go!

   Még mindig fuldoklom. Igen, dézsában. Ha egyszer túl leszek ezen az egészen, fej vagy írást játszom majd, mint Rosencrantz. Vagy inkább nem csinálok semmit. Végül is eddig se sokat. De mi lenne, ha mégis játszanék? Fejés-írás. Ez lenne a neve. Lefejtett gondolataimat leírnám. Végül is megvan rá az esély hogy más is. És akkor mi van? Mindenkit csak nem lehet felírni. Nekem jó, ha leírnak. Listákról. Feketéről, halálról. Úgy tűnik, nem lehetséges. Go!

   Most már kezdem élvezni helyzetemet. Az első adag egyből tüdőre ment. Mellre szívtam. Pedig hányszor mondták nekem, hogy nem kéne. De hát mi az isten faszát csináljak, ha nincs más választásom? Szívni kell és pont. A dézsában a lehetőségek száma egy. A hely ahová szívhatom, megint egy. Ha összeadom az már kettő, akárcsak dülledő szemeim. Nahát, számolok! Kiszámolom magam. Ezek után osztok-szorzok is. Le- és kiosztom magam, majd felszorzom nullával. Az eredményt hagyjuk. Hagyjuk a dézsában. Go!

   Kezd kihűlni a temető. Rá kellene nézni az órámra, hogy mennyi idő telt már el. Az örökkévalóság is véges – mondta egyszer egy bölcs. Bölcsen tette, hogy csak egyszer, mert így nem kell olyan sokat szabadkoznia. Szabad szabadkozni egyáltalán? Szabad, de ki hiszi el? Én sem teszem. Inkább kiemelem a fejem a dézsából, és go!